Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

 

 

Apám, ha lettél volna

 

Nem tudom tudod-e, olykor hogy hiányzol?

Hogy arcodat felidézném, de nem tudom.

Jó lett volna néha, kislányként hozzád bújni.

Hogy átölelj, s mint jó apám, szeress.

 

Nem tudom tudod-e, volt rémálmom, és féltem!

S nem jöttél hozzám, hogy megnyugtass, vigyázz.

Pedig sokszor volt, hogy elképzeltem.

Öledben ülök, s rám két kezed vigyáz.

 

Nem tudom tudod-e, mit meséltek rólad?

Pedig én téged nem ilyennek képzeltelek el.

Gondoltam olyan apa volnál.

Amilyenre vágytam, amiről álmodtam rég.

 

Volt, mikor üzentem, gyere el hozzám!

Nem tudom kaptál-e üzenetet?

Mikor gyermekem vártam, s e világra szültem.

Vártalak! De nem jöttél akkor sem el!

 

Lehet, hogy nekem kellett volna menni?

Lehet, hogy én sem voltam eléggé jó?

De nem tudtam soha, hogyan közelítsek.

Vagy csak gyáva voltam, s féltem nem is tudom.

 

Megérem-e egyszer, hogy lássalak újra?

Hogy élhessen bennem rólad egy kép.

Hogy ne úgy múljon el, ez a földi élet.

Hogy, azt sem mondhatom, az apám az enyém…

 

                                   Te őszintén szeretsz                                   

 

Te őszintén szeretsz, nálad őszintébben még soha, senki.

S én sem fogok nálad senkit jobban sosem.

Te nem hazudsz nekem.

S mit mondasz, azt gyermekséged tisztaságával teszed.

Nem vagy számító.

Még nem érdeked szerint beszélsz.

Még nem fertőzött meg a felnőttség, oly gyakori ragálya.

Hozzám bújsz, mikor éjjel zeng az ég.

És félsz kicsit, mert nem tudod, miért tombol kit az éjjeli csata.

Mellettem, megnyugszik kicsi szíved.

Ölelsz, szorítasz, míg az álom el nem ér.

Én is ölellek, és megsimítom kis buksidat.

Hogy csak álmodj nyugodtan, mert félni nincs okod.

S miközben elszenderülsz ölembe bújva.

Azt súgom halkan neked.

Aludj csak drágám, álmodjál szépen!

Én, míg alszol, itt vagyok veled.

 

Ha elfogynak a szavak

 

Néha elfogynak a szavak,

néha elég a csend is.

Nem kell beszélni,

elég a test is.

Nem kell a sallang,

csak a letisztult valóság.

Nem kell a jövő, s a múlt,

csak a szín tiszta igazság.

A jelen mi kell,

hisz azt éljük most is!

Nincs min töprengeni,

majd lesz ez még jobb is.

Csak élni kell tudni,

úgy, hogy ne fájjon.

Úgy, hogy mosolyogsz,

az egész világon.

S majd jönnek a szavak,

nem is kell keresni.

S egyszerű, könnyű lesz

bármiről beszélni.

Megszólal a csend is,

persze, csak halkan.

Hogy élni szép!

De hidd el!

Azt is csak halkan!

 

Ma csak írnék

 

Ma csak írnék, semmi mást nem tennék.

Forog a toll a kezemben egyre- egyre.

De még így is lassan, az agyam villanásaihoz képest.

Nehéz néha, nem átgondolva, mindent leírni.

De még is könnyít a szívemen, tisztán beszélni.

Nincs titok, mi papírról elszökne.

Hogy később majd elővéve eszembe jusson.

Hány és hány titkot őrzünk magunkba.

Néha majd meg fulladunk.

Jó lenne kiüvölteni magamból a fájdalmat.

A kínt, azt az eszeveszett érzelemtömeget,

ami összegyűlt bennem.

Megszabadulni mindentől, ami teher.

Mindig azt mondom, lesz majd még jobb is.

Az nem lehet, hogy mindig ilyen nehéz legyen az élet.

Van, hogy már nem bír el többet az ember.

 Jó lenne kicsit csendesebben élni.

Nyugodtan hátradőlni.

S a szemem becsukva, hallgatni a csendet.

 

 A muzsika hangja

 

Csendes félhomály, a színpadra egy reflektor fénye hull.

Egy lány áll csak ott, a zene elindul.

Hegedű hangja sír fel, a lány énekelni kezd.

Csodálom hangját, miközben kíséri a zene.

Éneke arról szól, a szerelem, miként múlik el.

Hogy néha elengedni kell!

Hogy ha a szív meg is szakad, feledni kell.

A szerelem sem lehet mindig örök.

Van, hogy elmúlik, hogy el sem köszön.

S csak egy leheletnyi sebet üt a szíven.

Nem nagyot, csak, mint egy angyali csók, mit érzel az arcodon.

Soká, tán, míg élsz, nem felejted, majd azt a csókot ott.

S kevés lesz az idő, hogy a sebed beforrjon.

De feledni tudni kell, hogy a fájdalom meg, ne fojtson.

Most elhallgat a lány, csak a muzsika szól.

A hegedű hangja, a szívbe hatol.

Megmarkolja, szorítja, szinte már fáj.

Könny gyűlik szememben e dal hallatán.

 

Kell egy nagy ablak..

 

Kell egy nagy ablak, amin kilátok,

amin át teljes valójában látom a világot.

Legyen minél nagyobb, hogy lássam a napot,

amikor reggel felkel, s napközben ragyog.

Vagy mikor váltják egymást a holddal,

s hanyatlik fénye, mintha a tó mögé bújna.

 

Kell, hogy lássam az udvaron a fát,

hogy tavasszal fakad, majd virágot ád.

Hogy lombja árnyékot adva véd,

s alatta egy padon olvassak regényt.

 

Kell, hogy lássam az utcán szaladó gyereket,

ki kerékpárját fejre állítva szereli, s forgatja a kereket.

Méregeti szakértelemmel,

szerelné, de sehogyan nem megy.

És szalad, mert látja, hogy a szomszéd bácsi

segítség lehet a bajára.

 

Kell, hogy lássam az utcán a virágot,

a járda mentén tündöklő jázmin ágot.

Az orgonát, minek bugás virága,

erős illata a szélben szerte árad.

 

Kell, hogy lássam az öreget,

ki karon öltve párjával sétálni megy.

Úgy néz az övére, mint a legszebbre a világon,

s letép neki egy szálat a járda menti virágból.

Nem szól hozzá semmit, mert szó nélkül is érthető,

 

hogy számára ő a minden, az éltető.

 

Te vagy a másik felem

 

Te vagy a törzsemből kinyúló ágam.

Te vagy az ágakon a sokszínű levél.

Te vagy a gyökeremnek éltetője.

Te a tápanyag, mi erőt ád belém.

Te vagy a szív, mi engem éltet.

Te vagy a szél, mi véd a hőségtől, ha kell.

Te vagy az éjjel, ami rám nyugalmat áraszt.

Te vagy az álom, mire minden éjjel vártam.

Te vagy a víz, a szomjúságom ellen.

Te vagy a kenyér, ha az éhség törne rám.

Te vagy a nyugalom, ha én nyughatatlan volnék.

Te vagy az ész, ha én már ész nélkül rohannék.

Te vagy a fék, ha megállni nem tudok.

Te vagy a hang, amire hallgatok.

Te vagy a remény, ha azt hiszem elvesztem.

Te vagy a bíztatóm, ha a célom elfeledtem.

Te vagy a fény, a vak sötéten át.

Te vagy kire vártam egy életen át.

 

Az élet

 

Az élet milyen?

Keserű és rideg!

Pofont pofon követ!

Míg végül meg edz.

Tartod az arcod,

Várod, mi jön még a rosszra...

S találgatni lehet csak,

lehet-e még ennél is rosszabb?

Ki jólétben él a szegénységet is

más szemmel nézi.

S tanácsot ad spórolni, hogy kellene.

Csak azt nem mondja, min szorítson még,

ki szinte semmit nem keres.

Fillérjeit kaparássza néha,

ki kenyerét munkával keresi.

Könyörög az égnek, hogy ne sújtsa tovább,

különben éhen veszik!

Bezzeg ki lop, csal, hazudik,

mind egyre feljebb kerül.

Letipor mindenkit, porig aláz, ha kell,

földbe döngöl bárkit, hogy célját így érje el!

Ez az élet, nincs kegyelem!

Erre készülj, így fogj bele!

Nem fog senki kézen fogni,

hogy előrébb segítsen.

Inkább lök rajtad egyet,

hogy az útjába ne tévedj.

 

Egy lélek ezer arca

 

Mikor átgondolom, hogy eddigi életem hány és, hányféle érzés szőtte át.

Hogy megannyi cselekedetem, mily sokrétűen fejezi ki magát.

Hogy minden mit megéltem érzések tömkelege.

Próbálom megszámolni, vajon hányféleképp, képes is érezni egy ember szíve.

 

Mikor boldog vagyok, s magamhoz ölelnék bárkit, ki szembe jön velem.

Nem azért mert szeretném bármiért is, csak mert boldog lehetek.

Örömöt érzek, hogy nem vagyok a világban egymagam.

S legszívesebben táncra kerekednék, hogy még jobban érezzem magam.

 

Mikor a gyermekem hozzám szalad, karjával szorosan ölel.

Arcomra üdvözlésül csókot ad, azt súgva, de jó, hogy velem lehet!

Ha nincs mellettem, a hiánya, mint tágas égnek legtávolabbi csillaga.

Érte a lelkem éppen úgy fáj, nélküle vagyok csak egymagam.

 

Mikor miatta az Istenhez fohásszal fordulok.

Pedig válhat ez akár szégyenemre, ritkán imádkozok.

De tudom, ezt ő megbocsájtja, s meghallgat, mint aggódó anyát.

S törékeny hitem fiammal támasztja, így hallom meg szavát.

 

Mikor szerelmet kapok, s a tűz oly hévvel mar belém.

Hogy álmodni sem mertem volna ilyenről soha.

Akkor az, az érzés szinte leírhatatlan.

Csoda, mámor, szenvedély, mi életet ad, s reményt.

 

Mikor, meg ment önmagam gyarlóságától, egyetlen ölelés.

Hogy ne fussak kétségbeesve hitvány kezekbe.

Mert van, hogy békét, szerelmet, rossz helyen keresve.

Megszegem saját hitem, s becsületem esküjét.

 

Mikor magamra nézve, nem tudom, hogy jó, vagy rossz vagyok.

Mert van, hogy hazudok magamnak is, hogy erősítsem indokom.

De az eszemmel tudom, mi helyes, s mi helytelen.

Megnyugodni egy kétségbeesettnek, még is reménytelen.

 

Mikor az élet megmutatja gyorsan, hogy lehet akár mostoha.

S ahogyan jött, úgy múlhat el, a szalmalángnyi boldog pillanat.

Hogy kifoszt, ha nem vigyázunk mindenünkből, akár egy szemrebbenés alatt.

S hiábavalóvá válik küzdeni, mert arra már erőm nem maradt.

 

Mikor csak szeretnék nem törődni semmivel, mi fájhat.

Mással, ki köpköd, s utálattól, irigységtől hangos minden szava.

S legszívesebben, a dühtől üvöltenék vele.

Hogy miért gondolja, hogy neki van igaza?

 

Mikor hallgatom mások panaszát, pedig orvosolni a sajátomét sem tudom.

Mikor vagyok mások lelki kukája, mi megtelni nem szokott.

Mikor kiderül még is, hogy türelmem ehhez már kevés.

Akkor van, hogy hátat fordítok, oldja meg más is az életét.

 

Mikor a lelkem ezernyi arcától, van, hogy megijedek.

Kezdem keresni az okát, hogy ki igen, az miért szeret?

Mert Istennek hála, annyian szólnak hozzám kedvesen.

 Remélem, azért mert rászolgáltam, még ha nem is vagyok tökéletes.

 

Ha majd…

 

Ha majd öreg leszek, nem kívánok mást!

Legyen mellettem férj, gyerekek.

Egy szép, nagycsalád.

A gyermekeimnek is legyen sok gyermeke.

S köröttem ugrándozzanak, s szeretve öleljenek.

 

Ha majd öreg leszek, csak otthon leszek.

Minden mit most nem tehetek.

Majd sorra megteszek.

Minden nap főzök, teszek-veszek.

Dédelgetem mind, kit szerethetek.

 

Ha majd öreg leszek, néha leülök.

Kezembe egy könyvet veszek.

S bele merülök.

Olvasok mindent, mit most elolvasni nem tudok.

Kalandot, szépséget, titkokat, rejtenek a lapok.

 

Ha majd öreg leszek, nem vágyom sokra már.

A hintaszékben billegek.

Mint a nagymamák.

Onnan figyelem gyermekem, hogy, hogy neveli az övét.

Onnan mosolygok, mint ha Ő, pár éve Én lennék.

 

Ha majd öreg leszek, párom megölelem.

Magamhoz szorítom szorosan.

El nem engedem.

Öreg kezét megsimítom, rá csókot adok.

Hálámat a szép évekért, a fülébe suttogom.

 

Ha majd öreg leszek, a templomba megyek.

A templomban az oltár előtt.

Csendben letérdelek.

Öreg arcom büszkén, Krisztusra feltekint.

Megköszönöm az életem, mivel megsegít.